Dédnagymamám padlása rettentően poros volt. Galamb és pók lakta fészek, emberen kívül az utóbbi jó néhány évben már minden járt itt. Fura módon, mégis szerettem ezt a helyet. Na nem az állatok miatt, nem tartoztak a kedvenceim közé. Valahogy a hangulata mindig idevonzott, a tárgyak illata pedig parfümként hatott az a szmogos, belvárosi környezet után. Szokásos hétvégi túrámat tettem itt meg, bár odakint sütött a nap, én mégis inkább idebent tanyáztam. Fura hely volt, valami mindig bizsergetett, mintha lenne valami több is ebben a szobában, valami varázslatos. De persze csak bebeszéltem magamnak. Szerettem volna, ha lett volna még más is.

A múlt éjszakai vihar betörte az egyik ablakot, és a szilánkok mint éles tőrdarabok, csapdát állítva a madaraknak meredeztek mindenfelé. Egy üvegdarabon megcsillant valami, amit a Nap tett láthatóvá. Követtem az irányt, és egy eldugott sarokban, egy takaró mögött találtam egy hatalmas, aranykeretes tükröt. Nem értettem, miért nem vettem eddig észre, mert eléggé feltűnő darab. A takaró valószínűleg a szél miatt csúszott le. Évek pora tapadt meg az ékes tárgyon, s tűnődve töröltem le róla azt.
Amint jobban belenéztem, egy másik világba kerültem. Körülöttem minden a helyén volt, a szoba felvette az eredeti állapotát. Valamikor gardróbnak volt használva, és megfigyelhettem, ahogy egy kislány, valószínűleg a dédnagymamám elrejt egy gyönyörű nyakláncot a fehérneműs kosárban. Nem tudom kitől kaphatta, de sietve tette, ugyanis a többi gyerek már megérkezett. Ámuldozva néztek körbe a csillogó szobában, a sok pipere dolog, ruhák és cipők közt, de ami igazán lenyűgözte őket, az a hatalmas tükör volt.

-Milyen nagy!-ámuldoztak

-Ha jobban belenézel, megláthatsz egy másik világot!

Én láttam. Zöldellő fű, tarka virágokkal, rengeteg emberrel, akik mind mosolyogtak. Ha elesett valaki, felsegítette a másik és jól érezték magukat. Éreztem a harmóniát, amire mindig is vágytam, azt a fajta törődést, ami nagyon hiányzott nekem. Olyanokat láttam abban a világban, akikre szükségem lett volna, nagyon messze éltek, vagy már nem voltak velem. A boldogság engem is átjárt, és jól éreztem magam.
De az égen sötét fellegek gyülekeztek, a Nap elé tömörülve, hogy elvigye az örömöt, amit az okozott. Zuhogott az eső, és minden megváltozott. Az emberek gorombák voltak, a gyerekek belelöktek valakit a sárba, megtépáztak egy kiscicát, az öregek pedig a domb alján egy fa alatt kuporogtak, mert senki nem volt, aki segített volna nekik. A szívem majd megszakadt ezt nézve. Ilyen világban élünk?
Már nyújtottam a kezem, hogy elkísérjem őket, de egy hatalmasat villámlott, és minden szertefoszlott.
Meglepődve vettem észre, hogy a poros padláson vagyok, és már réges-rég besötétedett. Ahogy magam elé meredtem, hiába vágyódtam vissza a napsütéses világba, nem láttam mást, csak a poros, meglepődött tükörképemet.

Hogy álom volt-e az egész, vagy valóság, azóta sem tudom.